Ez minden idők 10 legfontosabb magyar filmje

Erre emlékezve kért fel 42 filmes szakembert a HVG, hogy állítsák össze minden idők 10 legfontosabb filmjét.

10. Szabó István: Bizalom (1979)

Szabó István legintimebb alkotásának tartják az 1979-ben készült filmet, amely az első Oscarra-jelölt filmje a rendezőnek, és az első filmje, amelyet Koltai Lajos operatőrrel közösen készített. A közel 40 éves Bizalom a két zseniális főszereplő közötti (a közeli arcképeiken megjelenő) feszültséggel, az idegen és fenyegető világot érzékeltető hideg-szürke fényeivel ma is hátborzongatóan erős hatást gyakorol a nézőre. 

9. Enyedi Ildikó: Az én XX. századom (1989)

Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmje olyasmi alkotás, amit először érezni kell, aztán érteni, és éppen emiatt többszöri megnézésre is talál benne az ember egy-egy olyan részletet, amely gazdagítja a filmélményt. Az én XX. századom meseszerű elemekkel gazdagon átszőtt költői látomás a történelem egy periódusáról, amikor összesűrűsödtek bizonyos mozzanatok, amelyekből később az 1900-as évek legszörnyűbb és legnagyszerűbb történései bomlottak ki. 

8. Bacsó Péter: A tanú (1969)

Ha az a kérdés, mi határozza meg a magyar nemzeti identitást a közös nyelven vagy a bennünket körülvevő földrajzi határokon kívül, akkor az olyan filmeknek is a válaszok között kell szerepelnie, mint A tanú. E nélkül a film nélkül nem lehet elég jól megérteni ezt az országot és a múltját, viszont már ez a bő másfél óra is elég ahhoz, hogy nagyon-nagyon sokat megértsünk belőle.

A hatvanas évek cenzúráját ismerve szinte érthetetlen az is, hogy hagyták elkészülni ezt a szocializmus minden idiotizmusát és hazugságát leleplező filmet, aztán amikor elkészült, tíz évig nem is engedték bemutatni, még úgy sem, hogy a cenzúra készíttetett hozzá egy olyan befejezést, ami a cenzorok szerint helyre tette a dolgokat, pedig valójában csak még nevetségesebbé tette a rendszert. 

7. Fábri Zoltán: Az ötödik pecsét (1976)

Nem csak tökéletes filmek léteznek, de tökéletes filmekben tökéletes pillanatok is. Fábri Zoltán filmje, a Sánta Ferenc-regényből készült Az ötödik pecsét, ha innen nézzük, olyan, mint egy matrjoska baba. A tényleg minden snittjében tökéletes, a legalapvetőbb emberi kérdéseket tárgyaló filmen belül is találunk ugyanis egy kisebb csodát: Latinovits Zoltán monológját. A civilruhás ideológus ebben a pár percben azt magyarázza el a bölcsészből lett fiatal nyilasvezetőnek (Nagy Gábor), hogy miért kell verni, és hogyan kell a végletekig megalázni az embereket, ami aztán a film egyik kulcsmomentuma lesz. Latinovits sötéten sugárzó, filozofikus figurája egyébként is különös zárvány ebben a filmben. Ő a bábjátékos, az értelmező, sőt valójában maga az ördög, aki a szálakat mozgatja ebben az Istentől elhagyott világban, 1944 telén.

6. Nemes Jeles László: Saul fia (2015)

„A Saul fia kétségkívül az egyik legegyedibb, legmélyebb alkotás holokauszt-témában. Egyetlen szereplő vezeti végig a film nézőjét a haláltábor fojtogató bűzén és mocskán, ő tolmácsolja szavak nélkül a halálraítéltek közönyét és a tábor mindennapi abszurditását. Nemes Jeles László filmje kikerül minden konvenciót, és kompromisszum nélkül szembesít az emberiség történelmének legnagyobb szégyenfoltjával. 

Csak egy kicsit kellett várni ahhoz, hogy Nemes Jeles zseniális, rendhagyó filmnyelvét, valamint Röhrig Géza szuggesztív tekintetét megismerje és elismerje az egész világ: a Cannes-i Nagydíjat Golden Globe-, és Oscar-díj követte, a magyar filmgyártás pedig új aranykorba lépett. 

5. Tarr Béla: Sátántangó (1994)

A Sátántangó világa átokföld, ami egyszer régen még szép és prosperáló is lehetett, most azonban már Istentől elhagyott hely, amely már csak a megváltásban reménykedhet. Ezt a megváltást, a szebb jövőt látják bele az ott élők (a Víg Mihály által alakított) Irimiásba és Petrinába – előbbi neve nem véletlenül rímel az ószövetségi Jeremiásra, azonban Irimiás hamis próféta. A már a 80-as években is elkészíteni tervezett Sátántangóban azonban nincs megváltás, csak remények, majd reménytelenség, beláthatatlan jövő és széthullás. A végeredmény mégis felemelő és felejthetetlen.

4. Huszárik Zoltán: Szindbád (1971.)

A rendező maga is elmondta, hogy „a Krúdy-világ transzponálása nehéz, borotvaélen mozgó vállalkozás", amelybe csak azért kezdett bele, mert nagyon közel érzete magához szellemileg az írót. Tudta, hogy nem lehet egy az egyben képre fordítani Krúdy nyelvi bravúrjait. „Feladatunk a Krúdy-mű szellemiségének megkeresése" – mondta a Filmvilágnak a rendező a forgatás idején. És hogy mennyire megtalálta ezt, az is bizonyítja, hogy a filmje gyakorlatilag a megjelenésétől kanonizálódott, ott van az összes legjobb magyar filmek listán, így tulajdonképpen nem volt meglepetés, hogy most is előkelő helyen futott be. A film költőisége, álomszerű, lebegő képei, az összes szereplő, de különösen Latinovits és Dajka Margit játéka ma is épp olyan lenyűgöző, mint fél évszázada, amikor forgatták a filmet. 

3. Gothár Péter: Megáll az idő (1982)

Akkor most itt fogunk élni. A legnagyobb műalkotásoknak többnyire sajátja az, hogy nélkülük nehezen volna értelmezhető az a kor, amelyben születtek. A Megáll az idő ennél többet tud, több legyet üt egy csapásra, nem csak azt a kort skicceli fel szinte tökéletesen, amelyikben játszódik, tehát a hatvanas évek szűk levegőjét, amelybe visszaszüremlik az ötvenes évek és egészen pontosan 1956 traumája, de visszatükrözi azt a kort is, amelyben született, a kora nyolcvanas éveket. Sőt, bátran menjünk tovább, a Bereményi–Gothár-alkotás attól igazán fantasztikus, hogy örökérvényű. Bármilyen korban azonosulni tudunk Pierre-nek az iskolai rádióstúdióban elmondott monológjával, hogy éljenek a csecsemők, és hogy ne legyen semmi. Bárkit megérint, születési évszámtól függetlenül a pincében tartott zenélős sulibuli, a You Are My Destiny finom erotikája, a bontakozó szexualitás, a tablóképcsapkodós lázadás, a generációk összecsapása, a napszemüveges hátravetett fejjel semmibenézés, a kivonulás, az eszképizmus esztétikája.

2. Jancsó Miklós: Szegénylegények (1966)

Ha egy film ma sűrítené olyan bölcsen egy metaforába a szocialista rendszerek működésének alapjait, ahogyan a Szegénylegények tette, azt is mesterműnek tartanánk, de hogy Jancsó Miklós képes volt erre mindössze másfél évtizeddel a rendszer itthoni kiépülése után, az egészen elképesztő. Mert ez a film valójában nem a tizenkilencedik századi magyar betyárok története, hiába szól arról a felszínen: ez egy fájdalmas, letaglózó, gyomorba vágó, kiábrándító és nagyon okos tanmese szűkebben a Rákosi- és a Kádár-korról, tágabban pedig az önkényuralomról általában. 

1. Makk Károly: Szerelem

Makk Károly 1971-ben bemutatott filmje úgy beszél a mindent kibíró szerelemről és az elfojtott, de valójában már alig elviselhető vágyról két ember között, hogy a filmidőnek csak egy töredékében, mindössze néhány pillanatában van egyszerre jelen az a két szereplő, akik összekötötték az életüket. És így, valójában még elsöprőbb az egész. A Déry Tibor két novelláján (Két asszony és Szerelem) alapuló film jelentős részében a Törőcsik Mari alakította Luca életébe nyerünk bepillantást, aki idős anyósáról (Darvas Lili) gondoskodva várja, hogy író férjét (Darvas Iván) végre kiengedjék a börtönből. 

A Szerelem mindössze néhány szereplővel mutat be egy egész történelmi korszakot, ezért a film nem csupán két ember kapcsolatának különös aspektusból elmesélt története, de jelentőségéhez hozzájárul az is, hogy szervesen fonódik össze a Rákosi-, illetve a Kádár-érával. Olyannyira, hogy a film több színésze is hasonló sorsra jutott, mint a filmbéli János: elég csak Darvas Ivánt kiemelni, akit 56-os tevékenysége miatt valóban évekre börtönbe zártak. A Szerelembe Déry és Darvas is belerakhatták a maguk eszközeivel a saját szenvedéstörténetüket, ahogy Makk Károly Törőcsik Mari néhány ötletét is megfogadta.