Kicsit olyan most, mintha valaki nyomott volna egy nagy „reset” gombot az emberiségen, úgy kollektívan. Mind annyira másban voltunk – ilyen, hogy gyakorlatilag egyszerre történik mindannyiunkkal valami rendkívül hangsúlyos dolog, ami mindannyiunk életére komoly hatással van, emberemlékezet óta nem történt.
És ami ijesztő, pont az a bátorító is benne – a kollektív tudat egy picit mintha végre összehangolódott volna. Először mindannyian rettegtünk, majd mindannyian átmentünk tanárnénibe/bácsiba, és mindenkinek meg akartuk mondani, hogy kéne élni, majd a legtöbben átmentünk egy mélyrepülésen, hogy mostantól bizonytalan ideig bizony ez az új világ. Mostanra pedig mintha egy gigantikus online osztálykiránduláson volnánk, egyre több vicces sztori, jóleső lelkizés, és – mit tagadjuk – „kanos karantén” poszt jön szembe. Az ismerősök újra felfedezték, miért is követtük be egymást anno, eszünkbe jut, miért is kezdtük el olvasni a másik blogját, vagy nézni a vlogját, és mintha az ölre menő veszekedések, a trollkodások és a shaming is alábbhagyott volna.
Fellélegeztem – bevallom, voltak napok a közös „evolúciónk” korábbi szakaszaiban, amikor majdnem elvesztettem a hitem az emberiségben, de ha ez túl drámaian hangzik, a közösségi médiában bizonyosan. Fájdalmas volt látni a bejegyzéseket, amikor még abban a szakaszban voltunk, mikor a járvány terjedésének teljes tagadása volt jelen, és a „mindenki, aki ki merészel lépni az utcára, gyilkos” narratívák versenyt futottak a lájkokért. Szívszorító volt nézni, hogyan osztják meg több százan, több ezren a „a koronavírust megöli az instant kávé és ecet keveréke” típusú cikkeket teljes meggyőződéssel, vagy hibáztatják az illuminátusokat, a szabadkőműveseket, a melegeket vagy a vallástalanokat, és bár az utóbbi időben látványosan alábbhagyott mindez – részben annak is köszönhetően, hogy a Facebook és Instagram tudatosan felvette a kesztyűt a rémhírekkel és álmegoldásokkal szemben -, azért máig akadnak, akik arra használják az emberiség modern kori történelmének egyik legnagyobb természeti és gazdasági katasztrófáját, hogy embert ember ellen hangoljanak.
Amennyiben ez lehetőség arra, hogy végre összefogjunk, és egyéni és kollektív felelősségünket felismerve úgy kommunikáljunk, hogy még ha nem is értünk mindenben egyet, hidat képezhessünk a különféle ideológiák között, olyannyira alkalom arra is, hogy a boldog békeidőkben is szándékosan viszályt szító, másokat kirekesztő hangok még inkább felerősödjenek. Legyen szó szélsőségesen agresszív vallási vagy politikai csoportosulásokról, vagy „csak” olyan emberekről, akik beszólogatnak: „Te törődni mersz magaddal a karantén ideje alatt? Igazi anyák nem magukra gondolnak, hanem a családjukra”, „ha nem tartod otthon erőnek erejével idős szüleidet, rossz ember vagy”, vagy épp „önző önpromót nyomsz a vlog-, blogbejegyzéseiddel” – melyekkel a legtöbb influencer most egyszerűen csak segíteni próbál, és persze igyekszik kreatív maradni, mert ha az inspirációnk is elvész, semmink sem marad.
Most azonban, még inkább mint bármikor máskor, mindannyiunk küldetése, hogy a rosszindulatból jelesre vizsgázó embereket ne azonosítsuk az emberiség összességével. Most különösen fontos feladatunk, hogy ne csapjuk le a laptop tetejét, és mondjuk azt: „megérett a világ a pusztulásra”, és nemcsak azért, mert a szavainknak teremtő erejük van, hanem azért is, mert ha mind elhagyjuk a békés harc mezejét, hátrahagyjuk azt azoknak, akik pontosan erre várnak. Ez az a pillanat, amikor a türelmes és proaktív beszélgetések lehetnek a legerősebb fegyvereink, olyan szófordulatokkal, mint „nem értek egyet mindenben, de érdekel a véleményed – így mindannyian tanulunk kicsit egymástól, ha másról nem, a világról. Illetve mondhatjuk azt is: „nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy szeressük, vagy legalább is elfogadjuk egymást”. Ha pedig valóban bebizonyosodik, hogy egy csevej során kizárólag fekete lyukba dobunk energiát, tudnunk kell azt mondani önmagunknak: „nem hagyom magam kizsigerelni”, és megnyomni azt a „tiltás” gombot.
Mert a nyitottság nem azt jelenti, hogy sokadszorra beengedjük az otthonunkba és a szívünkbe azt, aki többször visszaélt a jóindulatunkkal. Ám nagyon is lényeges nem lemondanunk a legfőbb kommunikációs csatornánkról, és az otthonülő emberek elsődleges információforrásáról: a közösségi média felületeiről, csak azért, mert vannak, akik még mindig nem értették meg – ahogy Fűzanyó mondta a Pocahontasban – hatással lenni az emberekre olyan, mint kavicsot dobni a sima víztükörre: a vízgyűrűk eleinte kicsik, majd hatalmasra nőnek, és lassan, de kitartóan hullámokat gerjesztenek, melyek végül bizonyosan partot érnek.
