„A nagy erdélyi szakácskönyv” – állt nagybetűkkel a címoldalon a színes-illatos kötetet hirdetve, melyet leemeltem a reptéri terminál sarkában megbúvó magazinüzletben. Imádom a szakácskönyveket – tekintélyes gyűjteményem egyes darabjai Budapesten pihennek piciny hetedik kerületi otthonunkban – így Vízvári Mariska ezerszer áldott kötete, mely még anyai nagyanyámé, Mimié volt, mások – mint az Ottolenghi összes – Izraelben, a kedvesem szüleinek házában, Nimrod gyerekszobájában sorakoznak, megint mások – mint a Betlehemben beszerzett palesztin konyha, a Ciprus ízei, és a görög tavernákat, vagy török „meyhane”-król mesélő példányok görögországi kuckónkban várnak rám. Nem minden szakácskönyvem vegán, de akad az is, és őszintén hiszek benne, egy igazán jó recept akkor is inspirál, ha az eredetileg történetesen hússal és tejtermékkel készül, vagy épp tojással, mi több, tenger gyümölcseivel, hiszen mindez nekem csupán iránymutató és ötletadó: mindent, ami állatok használatának árán kerülne elém lecserélek vegánbarát alapanyagra. És bár magam több, mint egy évtizede mellőzöm az állati alapanyagokat, minden gasztro utazásból gazdagabban térek haza – minimum egy szakácskönyvvel, de többnyire sok-sok frissen megtanult technikával és egy táskányi fűszerrel.
Izgatottan lapoztam hát fel az erdélyi szakácskönyvet – különösen azután, hogy gyerekkorom óta rengeteg kötelék fűz Erdélyhez. A szüleim erdélyi magyar barátaitól osztálytársakon és kollégákon át egészen a páromig, akinek anyai nagyszülei erdélyi származásúak, Kolozsvárról. Az utóbbi négy év során többször utaztunk Romániába, és a hírhedt „magyargyűlöletnek” nyomát sem tapasztaltuk, még Bukarestben sem, ahová a kedvesem európai útlevelére várva vetődtünk el. Annyi megpróbáltatás után – Nimit nem engedték be Európába, mert izraeli állampolgárként „túltartózkodta” a vízumát Görögországban, én pedig nem töltöttem elég időt Izraelben az elmúlt egy év során ahhoz, hogy ismét megkapjam az éves munkavízumomat. Így nem maradt más választásunk, mint visszatérni a kedvesem gyökereihez, és román útlevelet igényelni – amíg pedig várakozunk, Londonban és Isztambulban időzünk, azaz... eszünk. Falatozunk, főzünk, piacozunk és helyi éttermekben héderelünk Románia, az Egyesült Királyság, és Törökország területén: csupa olyan hely, ahol együtt lehetünk, s ehetünk, jó sokat. Angliában belekóstoltunk a vegán mennyország szejtánkolbászból készült kerítésébe, mert minden van, mindenhol. Törökországban megismerkedtünk a görög konyháról is jól ismert kajakultúra felpaprikázott változatával, Romániában pedig... szokásunkhoz híven felnyitottuk a helyi szakácskönyvet.
Céklalében lilára festett karfiol – „de vicces, ugyanez a palesztin szakácskönyvben is ott van”, csirkepaprikás – melyet ugyanilyen elánnal hirdet magáénak bármelyik magyar szakácskönyv, megjegyzem, mind joggal -, „román babfőzelék” – mely pont úgy néz ki, mint nálunk Görögbe’ a „gigantes... és ekkor megvilágosodtam. Egy évtizeddel a hátam mögött a Közel-Keleten azt vágtam már egy ideje, hogy a humuszon nincs értelme veszekedni, hiszen a Palesztin Autonómia területeitől Izraelen át Libanonig minden nemzet magáénak érzi, és azt is hallottam fél füllel, hogy a Túró Rudit sem nevezhetjük joggal hungarikumnak, ahogyan azt is, hogy ami a legtöbbeknek csak „curry”, az Londonban lehet pakisztáni, bangladesi, észak és dél-indiai is, sőt, akár egy thai, vagy egy afrikai curry is. Az igazság az, hogy bármilyen jól esően cirógatja a hasunkat kijelenteni, hogy a paprika a kalocsaiaké, az olívabogyó a kalamataiaké, a narancs a jaffaiaké, a világ hatalmas, és minden csücskében fermentálnak uborkát, készítenek feltekert diós és mákos süteményt (nem csak karácsonyra), töltenek meg káposztaleveleket, és kevernek össze rizst zöldségekkel. Biryani, rizotto, pilaf, rizseshús, vagy rizibizi, és majadra – naná, hogy mind más, de a koncepció ugyanaz: keverd össze a rizst egyéb finomságokkal, és fűszerezd meg. Még a tökéletesen buborékos nápolyi pizza tésztája is vissza-visszaköszön egy-egy arab pitában.
Az utóbbi időben már megfontolom, vegyek –e mégegy szakácskönyvet, no nem azért, mert nem végyom rá, csak mert nem költözhetek nagyobb ingatlanba csak azért, hogy helyet kapjanak a szakácskönyveim. Viszont cseppet sem bánom, hogy ilyen sok gyülemlett fel a polcaimon. Az első fakanál kavargatások Donald kacsa szakácskönyvével, majd az első igazi sikerélmények Stahl Judittal, az első őrültségek – mint Coca-Colában sonkát sütni – Nigella Lawsonnal, és az első kacsintgatásaim a mediterrán gasztronómia felé Joanne Harris-szel, a Csokoládé írónőjével, Mautner Zsófi világjárása mind-mind megalapozta mindazt, ahogyan ma főzök. Szeretek világot látni, és természetesen hatalmas tiszteletet adok minden nemzet minden gasztronómiai hagyományának, élvezettel és alázattal merülök el bennük, ám abban is hiszek, hogy a „nemzeti fogásaink” más nemzetek fogásai is lehetnek, és nagyobb büszkeség megosztani azokat másokkal, mint magunkénak, és csakis magunkénak vallani azt. Hiszen az, hogy mégiscsak inspirálódtunk egymás konyhájából, vagy hogy ugyanazok az ötletek a világ legkülönfélébb pontjain ütötték fel a fejüket, azt jelenti: háborúk és ellenségeskedés ide vagy oda, valahol mégiscsak összetartozunk. Az asztal körül egészen bizonyosan.
