Életmód

A harmincnyolcadik - születésnapi manifesztum Steiner Kristóftól

2020.02.23. I 10:06
Azt mondják, a harmincnyolcadik év egy pasi életében az érett férfikor kezdete. Bár köztudottan nem vagyok az a címkékben és skatulyákban gondolkodó típus, hajlok rá, hogy némileg egyetértsek...
Nyolcévesen magunk mögött hagyjuk a kisgyerekkort, tizennyolc évesen a kamaszkort, huszonnyolc évesen a legtöbben elemi ösztönt kezdenek érezni, hogy megállapodjanak és építkezni kezdjenek – legyen szó karrierről, párkapcsolatról, vagy családról, de célok, irányok, értékek belövéséről biztosan. A harmincnyolc éveseket pedig már a nénik sem „fiatalember”-eznek. Ez persze se nem tragikus, se nem különösképpen örömteli, csak úgy... van. 

Harminckilencedik életévemet töltöm, egyel a negyven előtt – ilyenkorra már illik, vagy legalább is hasznos megérteni, hogy igenis vannak dolgok, amik csak úgy vannak: nem kell, és nem kötelező mindenről sarkos véleményt alkotni, hiszen mostanra világossá vált, a vélemény – hála az égnek – változik az évek során, és ha szerencsés majdnem-negyvenesek vagyunk azt is felfogtuk már, hogy változni nem ciki. Persze nem is erény mindig, minden körülmények között – inkább csak... természetes. 
 
Nyolcévesen bizonyos voltam benne, hogy nekem minden alanyi jogon jár – igaz, abban is, hogy ez nemcsak rám, hanem minden emberi lényre igaz. Tizennyolc évesen már megértettem, hogy – ahogy Madonna énekli – „Nem mindannyian érkezünk meg a jövőbe”: ekkorra világos volt számomra, hogy vannak köztünk, akik hátrábbról indultak, és nehezebb nekik, mint a szerencsés csillagzat alatt születetteknek, hogy lesznek, akik fel fogják adni, mert már most belefáradtak az állandó versenybe, megpróbáltatásokba, és érzelmi hullámvasutazásba. Huszonnyolc évesen végre kezdett világossá válni, ki is vagyok tulajdonképpen, a rossz és a jó tapasztalatok, fájdalmak és sikerek által rám rakódott rétegek alatt – függetlenül a családom, a barátaim, és a társadalom rám gyakorolt hatásaitól, és mindazokkal együtt. Ez az ön-felismerés nem jár feloldozással, ellenkezőleg, még több fürkészést és felfedezést von magával. Most pedig itt vagyok, harmincnyolc évesen – és olyan dolgokra vagyok a legbüszkébb, amiknek semmi köze a hagyományos értelemben vett „eredményekhez”. 
 
Játszottam filmben, színházban, írtam könyveket, volt tévéműsorom, szerkesztettem adást és magazint, van egy saját újságom, kaptam díjakat – mindez jól esett, de az igazi büszkeség, hogy nem érzem úgy, mindenáron tolnom kell magam előre, és semmiképp sem mások háttérbe szorításával. Az írással elmerülhetek az érzéseimben és értelmezéseimben, de sem önmagának alkotó, sem hivatásos gondolkodóként nem érzem szükségét, hogy megmondjam másoknak, hogyan éljenek. 

Boldog vagyok, hogy akár nap mint nap megtölthetnék egy éttermet Budapesttől Londonon át Isztambulig és még tovább – de még boldogabb vagyok, hogy nem érzek kényszert rá, sem azért, hogy több pénzt, sem azért, hogy több elismerést zsebeljek be. Jó érzéssel tölt el, hogyha ezrek előtt konferálok, százak előtt adok elő, vagy több tucat gasztrokalandorral főzök, mégis sokkal többre tartom magam azért a tényért, hogy egy fél óra a fürdőkádban fekve, Rumi verseit olvasva, vagy csak bámulva a mennyezetet őszintébb megelégedettséggel tölt el, mint a pódiumon parádézás, értékelve annak minden pillanatát. És azt is tudom: azért tudom igazán értékelni az oly kevés, nekem kijáró „unalmas” perceket, mert szívemet-lelkemet belerakom a megfeszített munkámba. 
 
Születésnapomat éppen ezért idén édes semmittevéssel töltöttem egy isztambuli törökfürdőben – ám másnap este már harmincfős, háromfogásos Kristóf’s Kitchen pop-up vacsorán pörögtünk szerelmemmel és sous-chefemmel, Nimivel. Szeretem, hogy nincs szükségem bőröndre az utazáshoz, hogy nem ragaszkodom ahhoz, hogy makulátlanra pampillázzam magam egy-egy nyilvános esemény előtt, és megnyugvással tölt el, hogy őszintén értékelem azt, amim van, a legcsekélyebb vágyat sem érezve arra, hogy drágább, újabb, puccosabb tárgyakkal vegyem körül magam. 

De a legjobban azt szeretem, hogy még mindig tudok, és merek álmodni. 

Harmincnyolcadik születésnapom reggelén arra ébredtem, hogy összeállt egy mondat a fejemben – az első dolgom volt a kezembe venni a telefonomat, és ránézni a neten: vajon hallottam valahol, vagy valóban az én szellemem szülte. Nyoma sem volt, még csak hasonló gondolatnak sem – mosolyogva merengtem el rajta, milyen elképesztően izgalmas módon működik az „érett férfikorba lépett” agyam. A mondat így hangzott: 

„Légy a válasz arra a kérdésre, mi az életed értelme”. 
 
Ennek szellemében semmi másra nem vágyom a születésnapomra, mint hogy élve a lehetőségeimmel biztonságos és szeretetteljes közeget építhessünk a nálunk kevésbé szerencséseknek: a gyerekeknek, akik bár a világunk jövőjét jelentik, a jelenük bizonytalan és nyomorúságos. Ezért létrehoztam egy adomány linket – amely március 15-ig, a névnapomig él -, így te is segíthetsz, hogy segíthessek. Ha azonosulsz a gondolattal: a tetteinkben van a válasz, miért is érkeztünk erre a világra, kérlek, adakozz te is.
A linket IDE KATTINTVA éritek el.

Steiner Kristóf írása

/Fotó: Can Görkem/