Életmód

Változz, ha mersz, ha bírsz, ha tudsz - minden nap lehet(ne) újév első napja

2020.01.01. I 06:00
Elsejétől nem eszem este 7 után. Januártól soha többé nem hazudok a páromnak. Hétfőtől reggelente meditálok / jógázom / nem nézek a telefonomra. Az új esztendőben megtanulok portugálul, szaxofonon játszani, kötni. Ismerős, igaz? A közös minden önmagunknak tett ígéretben, hogy rendszerint nem, vagy csak éppen hogy valósulnak meg – és ha mégis, akkor szinte sosem akkor, amikorra beterveztük. 
A fogadkozás ugyanis egyszerűen rákényszerít minket egy új ösvényre, 

ami ráadásul kissé (vagy nagyon) életidegen, összevetve a jelenlegi életünkkel, hiszen épp azért tervezzük be a nagy váltást és változtatást, mert ez idáig képtelenek voltunk rá. 

Kényszerítve lenni nem jó senkinek. Sem annak, aki a kényszer súlya alatt nyög, sem a környezetének, hiszen a kényszeredett életet élő emberek, akik erőszakkal ragaszkodnak szokásrendszerekhez, melyek nekik maguknak is fárasztó és bosszantó, ebből fakadóan folyton frusztráltak, se nem szórakoztatóak, se nem lazák, se nem inspirálóak. Legfeljebb abból a szempontból, hogy őszintén elmondhatjuk nekik: „Wow, micsoda kitartás van benned.” – kérdés, hogy kitartónak lenni mit is jelent valójában.
 
Számomra a kitartás nem arról szól, hogy akkor is elmegyek reggel hatkor futni, ha négy órát aludtam, és szakad a hó, és köhögök, és rengeteg más dolgom van, és a párom reggelit készített nekem. Ha mindezek ellenére csak azért is elmegyek futni, az – nekem – inkább csökönyösség, mint kitartás, és mint ilyen nem annyira pozitív tulajdonság. Sokkal közelebb érzem magamhoz a kitartás azon formáját, amely megengedő: kitartóan figyelem a változásaimat, és alkalmazkodom azokhoz, kitartó türelemmel tanulok, hogyan lehetnék még jobb önmagam, a szeretteim, és a társadalom számára, 

és kitartó lelkesedéssel szeretem az életet, akkor is, ha néha, vagy sokszor nehéz. 
 
Ehhez viszont nincs szükség újévre – hiszen ez egy folyamat, amely egész évben tart, és mint ilyen, felesleges halogatni. Ha valamit hétfőn, januárban, 1-én, jövőre akarunk elkezdeni az egyébként is sokkal inkább szól halogatásról, mint elhatározásról: ha olyan nagyon akarjuk a változást, miért várnánk vele? Sem egyszerűbb, sem nehezebb nem lesz semmi január 1-től, ez a pillanat, a jelenlegi perc, a mai nap viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy elkezdjük – a diétát, a hűséget, a bátorságot... bármit. 

Miért kellene naptári ünnephez kötni, mikor változtatunk valamin? 
 
Vélhetően azért, mert valahol a szívünk-lelkünk mélyén mindannyian a halogatás nagy mesterei vagyunk. Ahogy a híres verséből mindannyian megtanulhattuk, „hazánk ősi jelszava”, az „ej, ráérünk arra még” – ám ez nem oldja meg a problémát, hogy egyikünk helyett sem fog senki rálelni az élet értelmére, rendszerezni a rumlis fiók tartalmát, vagy ráírni a régen látott barátra. Mi több: ha a sorstól várjuk el, hogy megoldást hozzon a gondjainkra, ahelyett, hogy magunk vennénk kezünkbe az ügyeinket, az eleve meglévő problémák csak elhatalmasodnak. Hisszük vagy nem, mindannyian képesek vagyunk egy háromemeletes torta elkészítésétől a január első munkanapján esedékes prezentáció megírásán át a szuper-maraton lefutásáig, ám mindehhez elsősorban elhatározás szükséges, nem pedig újév első napja. 
 
Halogatás és kifogások keresése közben „csupán” a lényeget felejtjük el: a saját álmaink megvalósításáért senki mást nem tehetünk felelőssé, csak és kizárólag saját magunkat. Nem számít, mi történt tegnap vagy tegnapelőtt. Amikor reggel kinyitjuk  a szemünket, és lélegzetet veszünk, egy új nap, egy új élet veszi kezdetét. 

Félreértés ne essék, tudom: változni nem lehet egyik pillanatról a másikra, és az elhatározásokat betartani, a döntéseinkkel megbarátkozni lélekben, nem csak agyban, és következetesen menni a cél felé rengeteg gyakorlást és küzdelmet igényel – hiszen mindannyiunknak vannak önpusztító tulajdonságai és szokásai, de ha mélyebbre ásunk, talán megértjük: azért "szabotáljuk" saját magunkat, mert félünk, hogy ha meghoznánk a döntést a "nagy változással" kapcsolatban, nem lennénk képesek kitartani önmagunk mellett. 

Egy jó barátom, akivel számos új esztendőt köszöntöttünk együtt egyszer azt mondta nekem: "Ahogy megérkezünk az új esztendőbe, a vágyainknak sokkal nagyobbnak kell lennie, mint hogy csupán több boldogságot és kevesebb keserűséget várjunk. Fontos megértenünk, hogy az igazi cél az a boldogság, ami mentes attól a hullámvasutazástól, fenttől és lentől, amit mindannyian megtapasztaltunk már életünkben. A negativitás csak akkor tud eluralkodni rajtunk, ha engedjük. Válasszuk a boldogságot az aggodalmaskodás helyett és válasszuk a tudatos viselkedést ahelyett, hogy ösztönből reagálnánk mindenre - ez nem csak sokkal jobbá teszi a rossz dolgokat, de fényt hoz minden sötétnek látszó helyzetbe. És bár nem mindig megy könnyen, mégis ez a valódi boldogság titka."
 
Ha ezekben a hetekben gondosan megfigyeljük a rossz szokásainkat, és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy azokat pozitív mintákra cseréljük, a legjobb tulajdonságaink alapjain egy egy új, jobb “én”-t építhetünk, elvetve mindazt, ami kártékony, ami nem kell , ami árt - nekünk és másoknak. Ám mindez csak akkor működhet,  ha tényleg készek vagyunk a változásra – a gondolkozásmódunkban, mint a a kommunikációnk terén és a mindennapi magatartásunkban is. Nem hétfőn, nem holnap, nem január 1-én, hanem most. 
Ajánlott tartalmak