Soha nem voltam az a tipikus fiúgyerek. Apám nem tanította meg, hogyan használjam az öklömet, nem pecáztam, nem vadásztam és nem csúzliztam. Otthon nem játszhattam fegyverekkel, csak kisautókkal. Nem beszéltünk fociról, apám soha nem vitt ki meccsre, és nem sportoltam egyesületben sem. A suliban volt két srác, akik folyton szívattak. A nagyapám felismerte, nem lesz jó, hogy „lányt nevelnek” az unokájából, ezért megtanított fegyverrel bánni, vadászkést és bicskát ajándékozott nekem. Jártuk az erdőt. Ennek ellenére babát kértem karácsonyra. Mondjuk azt a két srácot a suliból végül jól megvertem, attól fogva békén hagytak. De azért nem voltam az a macsó srác.
„A fiúk többségét a férfiak társadalma 6-8 éves korára már sikeresen leválasztotta saját belső élményeiről: nem beszélhet, sőt, jobb, ha nem is gondolkodik arról, ha valamitől fél, csalódott, megijedt, szégyelli magát, vagy valamiben elbizonytalanodott. Kamaszkoruktól már az sem mindig megengedett a fiúknak, hogy büszkeségüket, lelkesedésüket, elragadtatásukat – vagyis pozitív érzelmeiket - felvállalják” – írja F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus a Tanulom magam című könyv elején. Hát igen, ez a nagypapám skriptje. Viszont ez a könyv mégis a kezembe került, és el is olvastam. Számomra létezik egy belső engedély, (ha nem is mindig), hogy csatlakozzak saját érzéseimhez, és azokon keresztül saját magamhoz. Ez pedig édesapám ajándéka, amit ezúton is köszönök Apa! A kevés szerencsés férfi közé tartozom, aki megengedheti magának, hogy az életét ne csak értékelje (sokszor megteszem), hanem meg is élje. Nemcsak megoldásokkal és tettekkel reagálhatok a külvilág kihívásaira (hányszor, de hányszor erőltetem mégis), hanem engedhetek az érzéseimnek, az intuíciómnak. Meditálhatok, relaxálhatok, jógázhatok, szóval kipróbálhatok unortodox viselkedéseket. Fentiekből kiderülhet, hogy nagyapám és apám programjai egyszerre futnak bennem, és bár kicsit ellentétesek, mégis egyszerre hajtanak. Hol szenvedést hoznak, hol feloldoznak.
Férfigenerációk örökítették egymásnak ezt az elidegenítő kegyetlenséget. Miért? Mert a férfi erős. A gyengeség az női minőség. A férfi pedig szükségszerűen nem lehet nő, tehát nem lehet gyenge, aki gyenge, az nem férfi, tehát kirekesztésre ítélendő. És aki kirekesztett, az szabad préda, tehát halál fia. Tagadáson alapuló, fordított vagy negatív identitás ez. Valaminek az ellenében történő önmeghatározás soha nem tud produktív lenni. Annak definiálása, hogy milyennek nem szabad lenni, még nem jelenti azt, hogy tudjuk, milyennek kellene lenni. Tévedés azt hinni, hogy a belső hangok, érzések elnyomása erőssé tesz. Legfeljebb Patyomkin-páncél! Külsőség! Pont fordítva igaz a dolog. A félelmeinkkel, gyengeségeinkkel, hibáinkkal való szembenézés tesz bennünket igazán erőssé. Ha a férfiasság külsőségekből táplálkozik, és nincs mögötte tartás, belső erő, önismeret, tapasztalás, azt nevezhetjük mérgező férfiasságnak vagy mérgező férfi maszknak. Szerep, ami elvárásokra épül. Ezzel szemben az igazi férfi minőség az önismeret, maga a belső erő.
Az én fejemben létezik a férfi, mint nyers és megzabolázhatatlan erő, világokat és nőket meghódító nyers erő. És létezik a szelíd, erőszakmentes, érzelmes típus, mint az 1979-es Hair című filmből Berger karaktere. Tekinthetjük az elsőt tézisnek, az utóbbit pedig antitézisnek. Mi legyen hát a szintézis? Valahol a kettő között. Vagy egy olyan hibrid identitás, amiben a kettő egyszerre dolgozik. Az önnön sebezhetőségét, esendőségét bátran vállaló férfi, aki képes elégni, de poraiból föltámadni. A meghaló és újra föltámadó istenségek kultusza nem ismeretlen az emberiség történetében, gondoljunk csak Ozirisz mítoszára vagy Jézus történetére. Nincs új a nap alatt. Nem kell feltalálni a férfiasságot, mert itt van az orrunk előtt, hogy a modern férfi maga a régi férfi. Akiben erő és bölcsesség, (ön)uralom és alázat, bátorság és félelem, bukások és tapasztalat egyesül. Ha jobban belegondolunk, ez egy próbákkal szegélyezett érési folyamat leírása is lehetne, ami feltételezi, hogy egy modern férfinak léteznek életszakaszai. Ám a fiatalság hedonizmusában tomboló nyugati kultúrában tabu a halál, és 60 évesen is úgy néznek ki és viselkednek az emberek, mintha 22 évesek lennének. Így nem lehet csodálkozni azon, ha nincs meg az a fokozatosság a nyugati ember életében, mellyel képes lenne elérni ezeket a letisztult minőségeket.
@gianlucavacchi majdnem 15 millió és @danbilzerian 30 millió Instagram-követővel rendelkezik, és remekül reprezentálja, mi az a #toxicmasculinity-t. A mérgező férfiasság fő ismertetője az úgynevezett „betyárbecsület.” Férfiak mentenek fel férfiakat azon az alapon, hogy „hát, ez benne van a pakliban”, vagy épp bűnösen bevédik egymás seggét. Politikus a politikusét, félrelépő férjét a haverja, apák a verekedő fiaikét, vagy zaklató művészekét maga a publikum, mondván: „a fiúk már csak ilyenek.” Ez nem fér bele! Az a cél, hogy férfiak felelősségre vonhatónak és elszámoltathatónak tartsák egymást. A régi-új férfiasság ott kezdődik, hogy elég férfi vagy ahhoz, hogy a meccs utáni az öltőzői macsóskodás közepette közbeszúrj egy tiltakozó mondatot. Amikor olyan sztorikat hallasz „vagány férfias csínytevésekről”, minthogy: leitattuk a lányokat, jól odavertünk a másik drukker csapatnak, alányúltunk a diszkóban a buláknak, elvertük a 4B-s XY-t, esetleg jól ráfékeztünk valakire az M7-esen, akkor legyél férfi ahhoz, hogy akár egyedül is, de odamondd: „Haver! Ez nagyon nem fér bele!”
Férfinek lenni jó dolog. Legalábbis én szeretek férfi lenni. Bár nagyon kevés olyan tulajdonságot tudok hirtelen mondani, ami kifejezetten a férfiasságomhoz kötődik. Persze azon kívül, hogy csodálatos szakállt viselek, autókat tudok felemelni fél kézzel és a hangom, akár a vikingeké. Férfinak lenni nagy utazás, annak minden nehézségével és örömével. Elmenni a határokig és tágítani őket. Próbára tenni magunkat, pofára esni és újra kezdeni. És megtapasztalni azt a fizikai, szellemi és lelki erőt, ami ezekhez szükséges. Hatalmas élmény ekkora erő birtokában lenni és irányítani. Valami jóra és építőre, amitől több lesz maga az ember, a család és a világ is.
Vadas János írása
Vadas János írása
