„Biztosak vagytok benne, hogy nem akarjátok elcserélni velünk a hűtőtöket? Mi csak néhány havonta jövünk, nekünk elég ez a kis... izé" – ajánlgatta párom édesanyja az egyel emberibb méretű jégszekrényt, mikor megpillantotta, milyen mini frigót szereztünk be a konyhánkba görögországi kis kuckónkban. Mi viszont hevesen csóváltuk a fejünket – ekkora harmadik hónapja laktunk Agios Georgios faluban, Methana-félszigetén, ahol egyetlen taverna várja az éhes utazókat, bolt pedig effektíve nincsen, és nemhogy hozzászoktunk, hogy mindig pont annyit vásárolunk, amennyit meg is eszünk, de halálosan élvezzük is a dolgot.
„Miért akarnánk nagyobb hűtőt? Mit tartanánk benne?” – kérdeztem vissza, „anyósom” pedig listázni kezdte: „Hát amit főztök, és nem ettetek meg.” (Nálunk ilyen nincs – annyi ételt készítek, amennyi elfogy, ami pedig esetleg, nagyritkán megmarad, a szomszédasszonyunknak, Wendy-nek ajándékozom.) „No meg a zöldségeket, hogy ne kelljen minden nap bejárni Methana városkába, és hét kilométert kocsikázni egy-egy alapanyagért.” (A hagyma, fokhagyma, burgonya, zellergyökér, karalábé, sárgarépa, hüvelyesek, magvak simán elállnak hűtő nélkül is – ha meg hirtelen megkívánnék egy friss salátát, semmiből sem áll tíz percet autózni érte, hogy tényleg friss legyen.) „Hogy legyen behűtött vizetek!” (Gyűlölöm a hideg vizet, még étteremben is szobahőmérsékletűt szoktam kérni – vagy ha nincs, megvárom, míg megmelegszik.)
Irit – akit természetesen kizárólag a gondoskodás és a szeretet vezérelt – végül beismerte, hogy a 40X40-es hűtőszekrényünk tökéletesen megfelel az életmódunknak, sőt, a beszélgetés után kicsit sajnálta is, hogy ő nagyobbat vett, amikor úgy döntött, megvásárolják a mellettünk üresen álló stúdiólakást... és hozzáteszem, az sem egy gigantikus fridzsider. Persze megértem, akinek gyermekei vannak. Aki nem szeret, vagy nem tud mindennap főzni, és különösen az, aki nem tudja elképzelni az életét tojás, tejtermékek, és hús nélkül, nehezen képzeli el, milyen egy háztartás hűtőmentesen.
Irit – akit természetesen kizárólag a gondoskodás és a szeretet vezérelt – végül beismerte, hogy a 40X40-es hűtőszekrényünk tökéletesen megfelel az életmódunknak, sőt, a beszélgetés után kicsit sajnálta is, hogy ő nagyobbat vett, amikor úgy döntött, megvásárolják a mellettünk üresen álló stúdiólakást... és hozzáteszem, az sem egy gigantikus fridzsider. Persze megértem, akinek gyermekei vannak. Aki nem szeret, vagy nem tud mindennap főzni, és különösen az, aki nem tudja elképzelni az életét tojás, tejtermékek, és hús nélkül, nehezen képzeli el, milyen egy háztartás hűtőmentesen.
Nem ítélkezem senki felett, inkább egy alternatív valóságot mutatok meg, melyben egy ládikában elfér a dunsztosüvegekbe zárt szárított lencse, bab, és csicseriborsó (olcsóbbak mint a konzervek, és kevesebb helyet foglalnak), egy másik sorban helyet kap a dió, pisztácia, és mandula – mert vegánéknak is kell a fehérje, és mert csodás ropogtatnivalók egy üveg bor mellé -, a minibár-méretű hűtőben tulajdonképpen csak egy-két üveg sör, egy palack rozé, és a néhány felbontott, félig teli lekvár, növényi tej, vagy cicakaja kap helyet (bár többnyire ők is frissen, nekik készített kreációkat kapnak szárazeledellel keverve). A pulton kis üvegcsékben sorakoznak a fűszerek, a kredencben pedig liszt, cukor, zabpehely, kávé, tea... mi kell több?
A gépparkunk egy egylapos, hordozható, még csak nem is indukciós főzőfelületből áll, amely remek szolgálatot tesz a mindennapok során, de bizonyított magazinos ételfotózáson is tizenöt fogással, és receptvideó forgatáson is – a Kristóf’s Kitchen in Greece epizódjainban. Van még egy botmixerünk, egy kisebb és egy nagyobb lábosunk, egy serpenyőnk, egy szűrőnk, egy krumplihámozónk, egy reszelőnk, és két vágódeszkánk... ennyi, és nem is vágyom többre. Havi szinten főzök szuper-deszerelt indusztriális és luxuskonyhákban, és amennyire élvezem a szuperszónikus konyhamegoldásokat, inkább afféle konyha-vidámpark érzést ébresztenek bennem, mint hogy azt az érzetet keltenék bennem: nem tudok nélkülük élni.
A nejlonzacsikat száműztük a pult alól – a kocsink csomagtartójában egymásra pakolva néhány zöldségesrekesz, ezekben hordjuk haza a bevásárlást, melyeket többnyire helyi termelőknél ütünk nyélbe, és mindig van nálunk papírzacskó, hogy ahol csak lehet, a hüvelyeseket és olajos magvakat is kimérve, csomagolásmentesen vásárolhassuk. Hozzáteszem, nem zakkantunk bele az öko-bio-zero-waste mániába, ahol csak lehet igyekszünk a tőlünk telhető legtöbbet megtenni, de ha nagy ritkán benézünk a félórás kocsiútra fekvő város határán álló munkásszálló élelmiszerboltjába, ahol a bangladesi és indiai kétkezi munkások ízlését követve rengeteg távol-keleti alapanyag kapható, megvesszük a kókuszkrémet konzervben, vagy a világ másik végéről iderepült garam masalát, tudván, hogy az élet, és az étel sem az abszolutizmusról szól.
Afféle Kristóf karácsonyi kihívásaként érdemes kipróbálni, különösen most, hogy az emberek nagyja az ünnepek közeledtével vallásos fanatizmussal pakolja tele a kamrát, a hűtőt, a polcokat, szekrényeket, és a kocsi csomagtartóját. Ígérem, senki sem fog éhen halni, ha nem főz tízszer annyit, mint amit a család képes megenni – és nem kell majd utólag tetriszezni a fagyasztóba erőltetett maradékokkal.
Akár csak egyetlen héten át próbáld meg elengedni az illúziót, hogy stadion-méretű hűtő nélkül nincs boldogság, jólét és kaja. A tapasztalatokat szeretettel és kíváncsian várjuk a Life TV Facebook és Insta oldalán. Van egy olyan érzésem, hogy nem a párom édesanyja volt az utolsó ember, aki számára egy új gasztrovilág kapuja tárult fel, míg a frigóé becsukódott... a következő pohár rozéig.
