„Nyugi, köztünk marad” – szoktuk mondani, ha olyan kíváncsiak vagyunk egy ismerősünk, barátunk titkára, hogy még egy apró füllentésre is képesek vagyunk rá, hogy kicsikarjuk belőle a rejtőzködő infót. A titkok között ugyanis nagyon kevés olyan akad, amely valóban sosem kerül illetéktelen fülekbe – elég egy sértődés, és „nem akartam elmondani, mert megígértem neki, de most, hogy ekkorát csalódtam benne, már elmondom – csak neked -, hogy”, elég egy véleten „hupsz, elszóltam magam – de légyszi ne mondd senkinek, hogy elmondtam”, és a másik ember féltve őrzött magánéleti misztériuma közkincs – immáron mindenkié. Bevallom, én sem vagyok jó titoktartásban.
És ez a saját titkaimra is vonatkozik. Nem azért, mert imádnék pletykálkodni, vagy mert élek-halok egy zaftos sztoriért, egyszerűen azért, mert ha nekem nem mondja ki valaki kerek-perec, hogy „amit most elmondok, azt ne add tovább senkinek, de tényleg senkinek”, egyszerűen nincs rálátásom, ráérzésem, hogy ez elvileg titok. Számtalanszor találtam magam olyan helyzetben, hogy számon lettem kérve, miért árultam el valamit harmadik személynek, és mindig azt feleltem: „honnan tudhattam volna, hogy nem szabad?” – ennek elsődleges oka pedig egyszerűen az, hogy én igyekszem titkoktól mentesíteni saját magam, úgy és ugyanazt kommunikálni a legjobb barátaimnak, mint egy velem szemben ülő újságírónak, aki interjút készít velem. Mi értelme volna annak, ha mindenkinek egy másik Steiner Kristóf-arcot mutatnék?
Ugyanakkor természetesen megértem, hogy a titoktartás legtöbbször egyszerű bizonytalanságból fakad: „vajon, ha ezt is tudják rólam, szeretnek –e majd”, „ha kiderül, hogy ez is én vagyok, nem rontja –e le az átlagomat az ismerőseimnél”, és persze ott van a „vajon az igazi énem beleférne –e az ideológiába, amit terjesztek?”, hiszen sokan olyan vallásos, vagy politikai dumát nyomnak kifelé, amivel – szerintük – nem összeegyeztethető mindaz, amit belül éreznek. Én viszont azt gondolom, minden belefér – amennyiben tévedéseinket és hibáinkat felismerjük és merünk változtatni rajtuk, és amennyiben hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy senki sem feddhetetlen, így nem is kell annak mutatkoznunk egymás előtt. A jóra, és még jobbra való törekedés nem kell, hogy együtt járjon azzal: a legjobbnak füllentjük magunkat, vagy ami még rosszabb: másokat húzunk le, csak hogy mi megfeleljünk a társadalom elvárásainak, vagy épp saját magunknak.
Éppen ezért amikor felkérést kaptam, hogy szerepeljek Szulák Andi új műsorában, fel sem merült bennem, hogy kínos helyzetbe kerülhetek. Mindig azt szoktam mondani a riportereknek, akik elkezdenek mélyebben vájkálni a magánéletemben, vagy olyan témákról kérdezgetnek, amelyek erősen megosztják majd az olvasókat, vagy nézőket: „nagyon vigyázz mit kérdezel, mert én mindenre válaszolok”. Az pedig már nem az én gondom, ha a műsor, vagy a magazin szerkesztői nem tudnak mit kezdeni a beszélgetéssel a vágóasztalon, vagy a szerkesztőségi szobában, mert a megnyilvánulásaimat provokatívnak ítélik a célközönségre való tekintettel. Nekem ugyanis mindenki célközönség – a konzervatív nagyi, a szabados hippi, az érdeklődő tini, a riporterről pedig merem feltételezni, hogy ha már bekérdez, akkor felelőssége teljes tudatában teszi azt.
Andival kapcsolatban pedig egészen bizonyos voltam ebben – hiszen idestova két évtizede ismerjük egymást, és pontosan tudom, sosem beszél, vagy kérdez mellé. Épp csak annyira kritikus, amennyire önkritikus is, a kíváncsisága pedig sosem öncélú – ha tudni akar valamit, az azért van, mert témát kerekít belőle, ami egyszerre lesz szórakoztató, elgondolkodtató, és építő jellegű, a beszélgetés összes résztvevője számára... már ha azok mernek őszintének lenni. Azt is tudtam, hogy vele egy tévéstúdióban, celebkoszorúban ülve is épp olyan fesztelen lesz a légkör, mint mikor tizenöt évvel ezelőtt szentendrei házának kertjében házi jegeskávéját szürcsölgetve dumáltunk. Vallatott-társaim, Kulcsár Edina és Lotfi Begi voltak – utóbbival kapcsolatban egészen bizonyos voltam benne, hogy zárkózott és szűkszavú lesz, ezzel szemben minél mélyebbre keveredtünk a kínos kérdések kálváriájában, annál fesztelenebbé vált. Az adás végére úgy éreztem, legszívesebben kezdeném az egészen elölről, vadi új kérdésekkel - pont a végére lazultunk ki igazán.
Edina kapcsán pedig elsősorban azt éreztem: olyan sokszor megütötte már a bokáját, hogy mostanra megtanulta: az őszinteség nem keverendő össze azzal, hogy önként veti magát a kutyák elé. Nyílt szívű nő, de született úri kisasszonyokat megszégyenítően kifinomult lány is, pedig sosem titkolta: korántsem arisztokrata családba született, és a műsorban is elmesélte, milyen sokat nélkülözött kislányként. Rám is sok szempár tapad, de az a fajta féltékenység, irigység és gyűlölethullám, amit egy csinos nő kap, ha merészel agyat is villantani kizárólag szépségkirálynőnek és modelleknek jár ki – az egész világon, de főként Magyarországon nagyon nehezen dolgozza fel a közönség, és közösség, hogy valaki jól néz ki, és jól megy neki. Nem csodálom, hogy mára ezerszer meggondolja, érdemes –e az asztalra pakolni olyasmit, amit utána a lelkével együtt cincál szét a sajtó, és a kedves kommentelők.
Kíváncsian várom, kiből mit, azaz inkább kit hoz ki Andi, és ez a szokatlanul szemtelen formátum, és most nem csak a meghívott vendégekre gondolok, hanem azokra is, akik árgus szemekkel figyelik, melyik ismert arc mikor, hányszor, és miért lép félre – metaforikusan, és szó szerint. A nézőknek, és a stúdióba belépő celebritásoknak is elsősorban és mindenekfelett annyit üzenek: maradjunk emberek, az emberi lét minden tökéletlenségével, és őszinteségével együtt. Tudom, nem könnyű... de nyugi, köztünk (is) marad.
Steiner Kristóf, Instagram: @kristofsteiner
