Carl Gustav Jung, Gondolatok az apáról, az anyákról és a gyermekről című könyv előszavában olvashatjuk: „... ritka az apák között az olyan, aki az apaszerepet a legfontosabb hivatásnak tekinti.”
Ismerjük a görög mitológiát, Uranosz, az ég istene, félt attól, hogy gyermekei a hatalmára törnek, ezért bezárta őket a föld mélyébe, a Tartaroszba. Felesége, Gaia szenvedett ettől a kegyetlenségtől és fellázította a gyermekeket. A legfiatalabb titán, Kronosz, aki még szabad volt, a Gaiától kapott gyémántsarlóval levágta apja péniszét, és a tajtékzó tengerbe dobta. Félreérthetetlen üzenet a faternak! Kronosz viszont nem tanult apja hatalom-féltő természetéből. Követte az apai mintát, így megismételte a történelmet. Biztosra akart menni, és minden utódát lenyelte. Ám Zeuszt csellel megmenekítették az istennők és Kréta szigetén felcseperedve, végül megdöntötte apja hatalmát.
Az állatvilágban is jelen van az apa és hím ivadéka közötti rivalizálás. Sokszor pusztítják el utódaikat a hímek, ha veszélyként értékelik jelenlétüket. A természet ezért úgy rendezte, hogy minden újszülött -és így az embergyermek is-, születésekor inkább az apjára hasonlít. Hiszen, ha az apa sajátjaként identifikálja az utódot, és nem valamelyik rivális ivadékaként, akkor meghagyja az életét, mivel saját génállományának hordozója és tovább vivője.
Tény, hogy sokáig tartották magukat a patriarchális társadalom férfi princípiumai. Ez a marsikus, alkotó, tevőleges, cselekvő, de mindent leigázó energia már felperzselte a bolygónkat, és mára meghaladottá vált. A fiait a „kőszívű ember” ridegségével nevelő atyai kötelezettség idillikus emléke még tartja magát –főleg hazánkban és keletebbre- de ennek a romantikája is lassan a ködbe veszik. Ugyanis kontraproduktív. Kortársaimtól is hallom, hogy nem lehet nagyon puhán nevelni a fiúkat, mert akkor nem lesz életképes.
Félnek alternatív iskolába adni a gyerekeket, mert ott csak játszanak, (sic!) fonalat gombolyítanak és nem találkoznak az élettel. Biztos sokat számít a két nyelvvizsga, a híres egyetem jó diplomája, ám ha mindez egy lelkileg már sérült, túlterhelt és kiégett, esetleg depressziós, szorongó emberben halmozódik föl, akkor hiába volt. Ha nincs rendben a lélek, hiába a sok tudás, nem használható. Első látásra munkaerőpiaci versenyelőnynek tűnhet, ha a gyerek egy „versenyistállóban” töltötte gimnáziumi évet, ami predesztinálta a jó egyetem, jó munka jövőképre, csak ha nem képes az érzelmi regulációra, nem tud fókuszálni, türelmesnek és kitartónak lenni, akkor mi értelme volt? Semmi. Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk. Tágabban: hogy megvalósítsuk magunkat.
A felülről vezérelt, tekintély alapú apai nevelésnek leáldozott. És mindennek, ami ezt a logikát követi. Még mindig apai princípium a külvilág elvárásait és kihívásait közvetíteni a gyermekek felé, és ez így van rendjén. De a módszernek meg kell változnia. Tekintély, követelőzés, egzecíroztatás, büntetés, kényszerítés helyett a támogatás, a kíváncsiság, a támogatás, a hibázás engedése, a growth mindset és az arányos kihívások támasztása kerülnek. Számomra szülőnek és coachnak lenni nagyon hasonló és közel állnak egymáshoz.
Híres kísérlet, hogy egy 10 évesekből álló osztályt két részre osztottak. Mind a két csoport ugyanazokat a matematikai feladatokat kapta. A feladatok nehézsége megfelelt a korosztályuknak. Éppen ezért mind a két csoport relatív gyorsan és jól is oldotta meg azokat. Az első csoportnak azt mondták a tanárai: „Okosak vagytok! Született tehetségek! Kivételes adottságokkal rendelkeztek.” Tehát a tulajdonságaikat dicsérték és jutalmazták. Ezzel szemben a másik csoport tagjainak az erőfeszítéseit és a tetteit, a szorgalmukat dicsérték és jutalmazták. „Ügyesen oldottátok meg a feladatokat! Lám-lám, az erőfeszítésetek meghozza eredményét. Szorgalommal minden megoldható és tudtok fejlődni.”
Később mind a két csoportot megkínálták azonos, de már sokkal nehezebb feladatokkal. Természetesen mind a két csoport elhasalt a feladatok megoldása közben. Ennek ellenére ugyanazt sulykolták a tanárok, mint az első feladat után: az első csoportnak, hogy okosak, tehetségesek és kivételesek, a másiknak, hogy ügyesen dolgoznak és szorgalmasan számolnak. A harmadik fordulóban ismét a koruknak megfelelő nehézségű feladatokat kapott mind a két csoport. Az eredmény döbbenetes. Az első csoport tagjai, akiknek a tulajdonságait dicsérték, alig mertek nekivágni a feladatoknak. Féltek, hogy elveszítik a titulusukat. A megoldás közben csaltak, puskáztak és még így is a feladatok alig 20%-át tudták megoldani. A másik csoportban dolgozó gyerekek viszont nem érezték, hogy tétje lenne a versenynek. Nem féltek a „státuszuk” elvesztésétől, tudták, hogy szabad hibázni, sőt! Minden hiba és tévesztés a fejlődésük egy lépcsőfoka.
Mivel nem kaptak büntetést, kritikát, vagy elmarasztalást, bátran kísérleteztek és végül a feladatok 80%-át hibátlanul oldották meg. Bebizonyosodott, hogy minden fejben dől el! És rajtunk, szülőkön múlik, hogy mit ültetünk a gyermekeink fejébe. Viszont a munkát magunkkal kell kezdeni! A tudomány már bebizonyította, hogy a felnőtt agy is képes változni, fejlődni. Napi 5 perc meditáció már egy pár hét után újabb idegi kapcsolatokat képes kialakítani. Nő az agy súlya és térfogata is.
A gyermekeink soha nem a tanácsainkat, hanem a példánkat fogják követni. Ha mi, szülők, jól bánunk magunkkal, akkor a gyermek is úgy tesz magával. Ha egészségesen táplálkozunk, eleget alszunk, sportolunk, olvasunk, tanulunk és fejlesztjük, képezzük magunkat, akkor a gyerek is ezt fogja tenni. Az élet élését tanulja el tőlünk. Azt szem előtt jó tartani, hogy mi a szüleik vagyunk és nem a barátaik. A viszony lehet baráti, de mégis csak mi tartozunk értük (és magunkért) felelősséggel. És ebben az apáknak oroszlánrészük van! Mert apa a családban és gyermekei életében nem mellék-, hanem főszereplő!
Goethe mondta: „A szülők feladata, hogy gyermekeiknek gyökereket és szárnyakat adjanak.”Goethe mondta: „A szülők feladata, hogy gyermekeiknek gyökereket és szárnyakat adjanak.”
Vadas János írása
